A film szereplői

A film szereplői mondják el élményeiket, véleményüket a filmről.

Szántai család

A Szántai család

dr. Tunyogi-Csapó Miklós

dr. Tunyogi-Csapó Miklós

dr. Márkus István

dr. Márkus István

Schuster Barbara

Schuster Barbara

A Szántai család

Szántai család
A képen a Szántai család: Szántai Bertalan, Szántai Dorottya és Szántainé Emődi Ildikó
főszereplők

Az édesanya, Ildikó bemutatkozása a családjukról, és levele a film nézőihez:


Bertivel 25 éve vagyunk együtt, és – visszagondolva - együtt nőttünk föl. Igazából akkor lett teljes a világunk, amikor megszülettek a gyerekek, és - minden nehézségével és szépségével - azóta kerek minden. Próbálunk úgy élni, hogy azokat az értékeket, amiket otthonról hoztunk magunkkal, megtarthassuk, és át tudjuk adni a gyerekeknek. Nagyon bízunk egymásban, a másik ítéletében, és mindig számíthatunk egymásra. A nehézségeket sohasem kellett egyikünknek sem egyedül átvészelni. Remélem azt hinni, hogy Dorottya emiatt is erős, mert ebben nőtt fel.

A gerincferdülését 10 éves korában vettem észre, bár nyilván akkor még nem tudtam, hogy ez az. Azt láttam, hogy az egyik csípője fentebb van, mint a másik, és emlékszem az volt az első gondolatom, hogy "Úristen! A gyereknek az egyik lába gyorsabban nő, mint a másik!" Természetesen gyorsan elrohantunk az ortopéd orvoshoz, aki közölte velünk, hogy gerincferdülése van, de még nem igényel beavatkozást, mert nem olyan fokú, ami korzettet vagy gyógytornát indokolna. A gerincferdülés első éve így telt. A boldog tudatlanság állapota! A következő , egy évvel későbbi kontroll alkalmával már gyógytornát és korzettet javasolt a doktor úr. Igazából ekkor kezdődött a kálvária. Fűző, gyógytorna, az ezek miatti belharcok, nagy sírások, elkeseredés, lassú bezárkózás a témával kapcsolatban éveken át. Ez felőrli a gyermeki lelket és szülőét is. Ha próbálod szép szóval, de nem megy, aztán próbálod erélyesebben is, és az eredmény ugyanaz, egy idő után feladod. Legalábbis kívülről így tűnik. Már nem veszekszünk a fűző viselése miatt, csak monoton módon járunk a gyógytornászhoz, néha felvetjük a gyereknek, hogy talán jobb lenne kicsit többet tornázni, kicsit jobban odatenni magát, hogy már nem baj, ha nem javul a helyzet, csak ne legyen ennél rosszabb, de a reakció újra bezárkózás, ami fizikailag is megnyilvánul abban, hogy magára zárja a szobája ajtaját.

Ezt átélni nem könnyű, mert ő tudja, hogy nagyon szereted, és csak jót akarsz, mégis a személye elleni támadásnak véli ezt az egészet. "'Már megint ez a téma!" Ezt a mondatot számtalanszor hallottuk, pedig nagyon nem szerettük volna! Mindez idő alatt pedig a Dorottya gerince egyre romlott, szemmel láthatóan szinte napról napra, és nekem pedig jöttek az éjszakák, amik azzal teltek, hogy "gyógymódot", megoldást keressek. Ebben az időszakban kérdeztem az ortopéd orvostól, hogy a gerincműtét esetleg szóba jöhet-e, mire az volt a válasz, hogy 18 éves kor alatt nem műtenek gerincferdülést, mert nincs Magyarországon olyan gerincsebész, aki gyermekeket műtene! Ezt a mondatot megértettem, de valamiért nem hittem el. Valahogy mélyen belül nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ennek így kell lennie! Aztán jött egy lány! Aki maga is gerincműtött, és elmondta, hogy van egy facebook csoport, a "Korzettesek és gerincműtöttek" csoportja és, hogy ott segítségemre lehetnek. Tényleg így volt!

Jöttek az éjszakák, amelyeket azzal töltöttem, hogy gerincferdülésről olvastam, előadásokat hallgattam, és videókat néztem a témával kapcsolatban. Furcsa módon nem csak az én gyermekemnek volt gerincferdülése! A csoportban a Vertebra Alapítvány által feltöltött videók és ismertető anyagok, beszélgetések mind-mind azt sugallták, hogy végre megannyi bizonytalanság és kétség után jó helyen vagyok. Rengeteg pozitív, segítő mondat ért el hozzám, ami megerősített abban, hogy ez mégsem a világ vége, hogy van megoldás a problémára, hogy nem vagyunk egyedül! Barbara és a beszélgetőtársai, az előadók, a feltöltött cikkek is rendkívül hitelesek volt az első perctől fogva. Nagyon rövid idő alatt rátaláltam az Országos Gerincgyógyászati Központra és ott Tunyogi-Csapó Főorvos Úrra, aki korrekt módon mindent elmondott a gerincferdüléssel kapcsolatban. Várólistára került Dorottya és az események gyors fordulatot vettek!

Hogyan történt, hogy pont Dorottyát választották a film elkészítéséhez? Még ma sem tudnék választ adni erre a kérdésre. Valamiért így látták jónak! Mi pedig örök életünkben hálásak leszünk a sok segítségért, amit kaptunk Tőlük! Egy percig sem feszélyezett minket a forgatás, egyetlen élethelyzet sem volt, amikor a terhünkre lett volna a kamera jelenléte. Köszönhető ez egy olyan érzékeny, tiszta szívű és tiszta szívből szerethető stábnak, mint amilyen Chilton Flóra, Hejüsz Betti, Erős Ádám és Tóth Bálint! Nem volt feladatuk segíteni minket, mégis ezt tették! Mosolyt csaltak az arcunkra a nehezebb percekben, velünk izgultak, és velünk örültek végig a forgatás alatt. Soha nem a vágyott végeredmény volt a fontos, mindig Dorottya!

Ha tehetném (és miért ne tehetném) mindenkinek ilyen angyalokat kívánnék az életében segítőnek, mint Barbara és a hozzá hasonló emberek! Emiatt ajánlom a filmet a még kétkedőknek, a bizonytalanoknak, mert Barbara és a munkatársai olyan szakmai tudással rendelkeznek, ami képes legyőzni a félelmet, ami bennünk, szülőkben él. Erre szolgál a film! Ha én láthattam volna műtét előtt...... Ezen kár keseregni!

Családunkkal együtt kívánjuk minden sorstárs gyermeknek, édesanyának, édesapának, testvérnek, hogy legyen segítségükre a mi történetünk! Nagyon jó egészséget, hosszú gyönyörű életet kívánunk szeretettel: a család nevében is, Szántainé Emődi Ildikó

dr. Tunyogi-Csapó Miklós gerincsebész

dr. Tunyogi-Csapó Miklós gerincsebész
A képen: dr. Tunyogi-Csapó Miklós
gerincsebész

A forgatáson való részvételt izgalommal vártuk, hiszen elképzelhetetlen volt számunkra miként lehet egy vadidegen filmes stábbal, egy műtői intim környezetben szorosan együttműködni napokig vagy akár hetekig, ez példa nélküli volt eddigi pályánk során. Az első forgatási nap kissé kaotikus pillanatai, és a forgatási tapasztalatlanságunkból adódó feszengés után, szerencsére azt mondhatom, szinte azonnal sikerült nagyon közvetlen és barátságos légkört kialakítani a stábtagokkal, és onnantól kezdve közvetlenül, zökkenőmentesen és sok vidámsággal, nevetéssel zajlottak a forgatási napok. Mindannyiunknak élmény volt részt venni benne. Végül barátsággal és jó érzéssel fejeztük be ezt a közös projektet, mely leginkább a stáb profizmusának és szinte észrevétlen jelenlétének is köszönhető.

Először fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől az egésztől, mit is lehet kihozni egy alapvetően borzasztóan rideg, steril kórházi környezetben, egy elég monoton, és sokszor napi rutin tevékenységekből álló folyamatból, ami nekünk voltaképpen a hosszú évek alatt rutinszerűvé vált életünket jelenti. Az elkészült film annál nagyobb sokkot és katarzist okozott, hogy menyi érzelem, és emberi pillanat ábrázolható a dokumentumfilm eszközeivel, akár egy rövid mondat, vagy egy pillanat is tud mosolycsalogató vagy könnyfakasztó lenni. Azt hiszem felejthetetlen volt megélni a család örömét és összetartását, azt a szeretetet, amiből mi is részesedhettünk kicsit a film segítségével. Ez sokáig erőt fog adni mindannyiunknak a folytatáshoz.

Azt gondolom, nekünk, sebészeknek a film rengeteg erőt és bátorságot ad a további mindennapi küzdelemhez, hogy minden műtétre váró család átélhesse ezt az élményt, amit a műtéti stressz, és az azt követő boldog megkönnyebbülés jelent, amit kezdetben a "túl vagyok rajta" érzés, majd a megváltozott testkép okozta öröm okoz. Engem személy szerint megérintett a film érzelmi oldala, és nagy örömömre szolgált, hogy nem a szakmai oldal dominál, hanem az emberi.

A műtétre váró rengeteg családnak szerintem nagy segítség lehet a film a felkészülésben, és szerencsére nem az orvosszakmai vonatkozásban, hiszen szakmai jellegű betegtájékoztatás és műtéti tájékoztatás számos helyen elérhető. Ez a film pont az emberi oldalt, az ismeretlentől való szorongást tudja feloldani. Szülőként, ha hasonló cipőben járnék, azt hiszem, elképzelni sem tudnék nagyobb segítséget, mint előre látni, mi vár rám és a gyermekemre.

dr. Márkus István gerincsebész

dr. Márkus István gerincsebész
A képen: dr. Márkus István
gerincsebész

Nagyon furcsa érzés volt a forgatáson részt venni, egyrészt laikusként, aki soha nem látott be egy film kulisszatitkaiba, nagyon furcsa érzés volt, hogy filmeznek, de a stábtagok barátságos és közvetlen hozzáállása miatt hamar megszoktuk ezt, mondhatni szinte családtagok lettek a mi kis közösségünkben.

Nagyon örülünk az elkészült filmnek. Elképesztő volt látni az első – zártkörű – vetítésen, mit hoztak össze a leforgatott jelenetekből, különösen örömteli, hogy a dokumentarista stílus ellenére - vagy éppen emiatt – nincs a filmnek amolyan "ismeretterjesztő" hangulata. A hangvétel igazán személyes. Mondhatom nyugodtan, hogy megható volt Dóri és egész családjának történetét végigkövetni.

Sokat jelent számunkra a film, hisz lehetőségünk adódott nekünk, sebészeknek, és az ellátásban dolgozóknak, egy kicsit más oldalról látni betegeink sorsát. Sokkal közelebb hozza hozzánk az embert, aki a betegség mögött áll. Személy szerint nekem látni az örömöt, amit munkánk okozhat, nagyon sokat jelent, talán ez az egyetlen dolog, amiért érdemes ezt csinálni. A film emlékeztet minket, hogy bármennyire is nehéz helyzetben van a scoliosis sebészet, nem szabad feladnunk.

A betegeknek még többet jelenthet ez a történet, az érzést, hogy helyzetük nem kilátástalan, hogy a műtét nem csak kín, hanem reményt, egy új élet kezdetét jelentheti.

Talán a legfontosabb, hogy láthatják mi vár rájuk, hiszen amit ismerünk, amit megértünk, az már nem is annyira félelmetes.

Schuster Barbara

Schuster Barbara
A képen: Schuster Barbara
operatív igazgató,
Vertebra Alapítvány

A műtő, ha filmvászon lenne


A címet két évvel ezelőtt írtam le először. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer megvalósul ez a kép. A hátam mögött – szubjektív scoli-történet című könyvem a saját gerincműtétem, gyógyulásom története, valamint tizenöt éves segítői tevékenységem tapasztalatainak szubjektív feldolgozása. Ebben lett az egyik szemelvény címe az idézett mondat, amelyben azt mesélem el, milyen élmény volt, amikor látogatóként töltöttem néhány percet a műtőben egy gerincoperáció alatt.

Szorongva, feszülten léptem be, féltem, hogy a gerincsebészek – akikkel bár együtt dolgozom, kollégaként tekintenek rám – nem örülnek majd a jelenlétemnek, megzavarom az elmélyült munkát. Óriási lett a kontraszt az én előzetes elképzelésem, és a tényleges műtői miliő között. Megdöbbentem, s nagyon erős hatást gyakorolt rám, amit láttam, hallottam.

Belülről pedig feszített hosszan az érzés, hogy ezt meg kell mutatnom, meg kell osztanom a hozzátartozókkal, szülőkkel, akik szintén szorongva töltenek el hosszú napokat, 6-8-10 órákat a műtő előtt. Nem kerestem aztán a tervemhez tudatosan lehetőségeket, hogyan fog ez megvalósulni. Ám ahogy sokszor lenni szokott: hordozunk magunkban egy elképzelést, dédelgetünk egy tervet, amely aztán megtalálja a kereteket magának.

Nagyon sokat tanított nekem is a forgatás, és maga a film. Az eredeti elképzelésem jóval didaktikusabb volt, egy edukatív „forgatókönyvet” írtam előre. Majd szép lassan elengedtem a koncepciómat, és rábíztam magam a rendezőre. Ráébredtem, hogy nem tudunk minden mondanivalót (verbálisan és jelenetről, jelenetre) belesűríteni a filmbe. Viszont most képekkel mondjuk el ugyanazt. Hatalmas lehetőség így kommunikálni, információt, közlést átadni. A filmkockákkal, és az erős érzelmi hatásokkal lehetőséget teremtünk a szülőknek, hogy belessenek a kulisszák mögé, megnézzék mi vár rájuk, és közben nagyokat nevessenek, és jól kisírják magukat. Kevés dolog van, amire nagyobb szükségük van a műtét előtti időszakban.

Ha valaha is elbizonytalanodtam volna, tényleg akkora segítség lesz-e ez a film, mint én gondolom, már megkaptam rá a választ. Dorottya édesanyja fogalmazott úgy, miután először látta a filmet: ha ő megnézhetett volna egy ilyen filmet a műtét előtt, sokkal nyugodtabb lett volna.

Számomra ez a legfontosabb. Azt szoktam mondani, hogy ez a film az egyik legnagyobb hatású projekt, amit valaha csináltunk. És nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Nincs nagyobb ajándék, és egyúttal felelősség, mint egy másik emberre hatással lenni.